Kenyában hatalmas keresztyén gyülekezetek alakultak az elmúlt évtizedekben. Erről kérdeztem Dr. Pásztor Jánosnét, aki hat évet töltött ott férjével együtt harminc évvel ezelőtt. A Limurui Theológiai Akadémia alig több mint 100. éves. Vajon mi lehet a kenyai ébredés titka?
– Volt olyan misszionáriusuk, aki kenyai lett a kenyaiaknak. Volt olyan, aki negyven évig ott élt. Fiatalokat neveltek ki, akikből lelkipásztorok lettek, és akkor indult el igazán az ébredés, amikor fekete lelkészek prédikáltak, mert minden népnek a maga nyelvén kell az evangéliumot mondani. Ott, ahol harminc évvel ezelőtt egyáltalán nem volt gyülekezet, ma már tíz olyan gyülekezet van, akik templomot építenek saját erőből, a tizedükből. Van olyan nőszövetség, akik kutat építettek, kölcsönt vettek fel, hogy tiszta vizük lehessen. Háromszázhúsz méter mélyen találtak vizet, villanymotor hajtja a szivattyút. Ott állnak a nőszövetség tagjai a kútnál és mérik a vizet. Csak tiszta edénybe lehet önteni és így az egész társadalom javára válik.
– Hallottam, hogy Kenyában egész családok járnak templomba. Hogyan tudják a gyerekeket rávenni arra, hogy templomba járjanak?
– Ez természetes, mert még szoptatós anya az asszony és már viszi a gyereket a templomba a hátára kötve.

Ha a gyerek elkezd nyafogni, előrehúzza, és ott mindenki szeme láttára megszoptatja, és ez senkinek nem okoz botránkozást. És szerintem is sokkal nagyobb botrány az, hogy a fiatal asszonyok nem járnak a templomba nálunk, mint az, hogy ha egy gyerek sír, az anyja megszoptatja. Ez a világ legtermészetesebb dolga. Megszokják a gyerekek a templomot, ott vannak, együtt énekelnek, együtt van a gyülekezet.
– Hogyan neveli egy édesanya hitre a gyermekét?
– Egy történetet tudok erről mondani. Egy nagyon nevezetes politikus, aki Kenyatta elnöknek volt a személyi titkára, egyetemet végzett. Angliában tanult. Elmondta, hogy édesanyja missziói iskolába járt és ott megtanult írni, olvasni, hogy a Bibliát tudja olvasni. Ő, mint kicsi gyermek ott játszott mellette a homokban, az édesanyja a homokba rajzolta neki a betűket.  Így tanult meg írni, olvasni. Az édesanyja meg a Bibliát olvasta. Ennek az embernek megadatott, egyrészt értelmes is volt, hogy tanulhatott külföldön, és amikor hazajött, akkor vezető ember lett. Úgy kezdődött, hogy a homokba rajzolták a betűket. Sokan vannak Kenyában, akik így kezdték. Az anyjuk nem azt mondta, hogy nekem nincs pénzem ahhoz, hogy egy gyereket felneveljek. A gyermek áldás, és soha nem lehet tudni, hogy egy szegénységből Isten mit tud kihozni.
– Az apák hogy vannak jelen a kenyai családokban?
– Ez nagyon érdekes, mert a hagyomány szerint az apa valamikor régen a vadászattal foglalkozott, és az asszonyok otthon a kunyhó körül dolgoztak. Ma már nincs vadászat, ma már munkába járnak az emberek, bár nagyon kevesen sajnos, mert nagyon nagy a munkanélküliség. Nem is számítják, hogy hány százalék munkanélküli, azt számítják, hogy hány százaléknak van munkája. Tavaly húsz volt. Az apák az erősek, azok, akik nagyok és parancsolók, de amikor nem látják őket, ugyanúgy gügyögnek a gyerekeiknek, mint minden más apa, mert azt nem lehet megállni, hogy ha van valakinek egy aranyos kis gyermeke, hogy azzal ne játsszon, vagy azt ne szeresse. Szeretet nélkül nem lehet gyerekeket felnevelni. Azok a gyerekek, akik szeretet nélkül nőnek fel, fogyatékosak lesznek, mert egy nagy kincset nem kaptak meg az életben. A gyermek szülői szeretet nélkül fogyatékos. Az apák részt vesznek a gyermeknevelésben. Amikor már nagyobbak, akkor beszélgetnek velük. Az iskolába ők íratják be a gyerekeket, és ők mennek a szülői értekezletre is, ez olyan férfiúi feladat.
– Magyarországon azt mondják, hogy ha egy gyerek sokat van kézben, akkor el lesz kapatva. Kenyában erről mit gondolnak?
– Nem kézben hordják a gyerekeket, az anyák a hátukra kötik őket, ami nem kéz, de testközelség, ami abban a helyzetben, különösen a földműves emberek között, kényszer, mert olyan safari hangyák vannak, amik képesek egy gyermeket megenni. Tehát nem lehet ott hagyni a gyermeket. És nem lehet ott hagyni a gyermeket, pici korában arra vigyázni kell, őrizni kell, és ha menni kell kapálni, akkor azt vinni kell. Régen Magyarországon is vitték a gyerekeket ki a mezőre, csak Magyarországon le lehetett tenni egy fa alá. Ott ezt nem teheti meg, tehát a hátára köti. Ez nem kényeztetés, ez testközelség, ami egy óriási különbség. Amikor a gyermek már jól tud járni, akkor leteszik a hátukról és hagyják, hogy menjen. A gyermeknek feltétlen szüksége van arra, hogy szabad legyen, hogy vissza tudjon menni az anyjához.
– Vannak-e gyermek-istentiszteletek, vagy valamilyen gyerekeknek szervezett foglalkozások?
– Voltam olyan gyermek-istentiszteleten Nairobiban, ahol megkértek, hogy prédikáljak. Hatszáz gyerek volt a templomban. Amikor bementünk, vigyázni kellett, hogy rá ne lépjünk egy gyermekre. Kezembe nyomtak egy mikrofont, és így kellett beszélnem. Egy bibliai történetet mondtam el nekik. Nem kellett fegyelmezni közben, mert figyeltek, pedig angolul mondtam, nem szuahéli, vagy kikuyu nyelven. A férjem gimnazistáknak és egyetemistáknak prédikált, külön az ő számukra szervezett istentisztelet volt tele templommal.
– Az anyagi helyzetükre visszatérve említetted, hogy tizedet fizetnek, pedig nagy a munkanélküliség. Hogyan fogják fel ezt egy családban?
– A tizedfizetés hozzátartozik a keresztyénségükhöz. A templomban fél méteres persely van, ez a tizedpersely és az Úr asztala mellett van. Ki kell menni és beletenni. Akinek nincs pénze, akkor a terméséből ad tizedet. Voltam olyan templomban, ahol a perselyben volt egy fürt banán, egy élő tyúk, egy tojás. Mindent, amijük volt, azt adták.
– Magyarországon sokkal jobb az anyagi helyzet, mégis sokszor azt tapasztaljuk, hogy egyes gyülekezetekben nagyon nehéz adományt gyűjteni. Mi viszi rá ezeket a nagyon szegény embereket arra, hogy adjanak Istennek?
– Szeretik Istent, és úgy gondolják, hogy az egyház a „mi egyházunk”, ez nagyon mélyen bennük van. Nincs államsegély. Nagyon sokszor nincs se holland, se svájci, se német segély, de nem is tartják a markukat, hogy valaki adjon nekik a tizedéből. Mert az amerikai gyülekezetek nem kapnak államsegélyt, azt ők maguk tartják fenn a fűtéssel, a vízzel, a gázzal együtt, és mi meg várjuk, hogy más a tizedéből adjon. Afrikában, legalábbis Kenyában, amit én ismerek, nagyon mélyen él az emberekben az, hogy a mi gyülekezetünk, mi vagyunk az egyház. Ez hiányzik nálunk.
– Köszönöm a beszélgetést.
Ágostonné Szőcs Anna
www.anyacska.hu
Érdekes olvasmány: www.lll.hu/node/198
Ha olvasni akar a babahordásról, vagy hordozókendőt akar vásárolni, akkor a következő weboldalakat ajánlom:
www.hordozokendo.hu
www.hordozokendo.lap.hu
www.youtube.com/watch?v=zga_mW9vqnE