Kevés vagyok? Elég vagyok!
A várva várt gyermeket örömmel hordoztam a szívem alatt, és tudatosan készültem a szülésre, a gyermeknevelésre. Néhány alapelv köré csoportosítottam mindent, ezek között szerepelt az is, hogy féléves korig csak anyatej, a baba igénye szerint. Amint lehetett, mellre tettem kicsi újszülöttemet, és nagyon örültem, amikor beindult a tejelválasztás! El sem tudtam képzelni, milyen lehet! Boldogan adtam kincsemet kisfiamnak, s ő – némi fájdalmat okozva nekem- örömmel szerezte meg, amire szüksége volt. Bármikor megéhezett, azonnal mellre tettem. Szerintem mindenki saját maga tudja a legjobban, mikor éhes. Próbáltunk egymásra hangolódni, és nem meghallani a “nem lehet ilyen összevissza szoptatni”- hangokat. Ment is minden szépen, itthon is, pedig minden rokontól jó távol, kettesben maradtunk gyermekünkkel. Csodás összhangban tevékenykedtünk felváltva a pici mellett: éjjel kiugrottam az ágyból, szoptattam, bedőltem az ágyba, ekkor apuka ugrott ki, büfiztetés, peluscsere, altatás… beosztottuk az energiát és az örömöket.
Csak a védőnő és a nyugdíjas gyermekorvos néni nem voltak elégedettek. Mindig szégyenben maradtunk a kötelező súlyméréseken, mert kisfiunk nem annyit evett, és nem úgy gyarapodott, ahogyan KELL, nem igazodott a (mint megtudtam: évtizedekkel ezelőtt, tápszeres babákat megfigyelve készített!!!) táblázathoz. Tudtam, hogy ez engem nem érdekel, de egy kezdő anyát a szülés után remekül lehet lelkileg terrorizálni az ilyesmivel. Persze, előttük nem mutattam, csak otthon sírtam, hogy “ezek szerint nem tudom jól táplálni a saját gyermekemet??? Milyen anya vagyok én????”. Férjem folyamatosan erősített, de igazán csak az tudja, mit éreztem, aki volt már hasonló helyzetben. A „kevés vagyok” érzés iszonyatos tud lenni.
Hatalmas hitre volt szükségem, hogy elhiggyem, hogy meg tudom csinálni! Nem magamban bíztam, hanem abban az Istenben, aki mindent tökéletesen eltervezett, és minden édesanyát és csecsemőt felruházott mindazzal, amire szükségük van. Amellett, hogy az anyatej a legmegfelelőbb táplálék egy csecsemőnek, melynek összetétele és mennyisége alkalmazkodik a baba igényeihez, hőmérséklete mindig optimális, olyan módon juthat a gyermekhez, amit pótolni nem lehet. Az anya-gyermek kapcsolat megerősödése, annak szavak nélküli ápolása, a feltétel nélküli adás és elfogadás legtökéletesebb eszköze a szoptatás. Egy “baj” van vele: nem kerül pénzbe. A szoptató anyukán nem gazdagszik meg sem a tápszereket, cumisüvegeket, cumikat és egyéb a pótétkeztetéshez használatos eszközöket gyártó cég, sem majd a pszichológusok, akik az anya hiányából fakadó problémákkal foglalkoznak mindazoknál, akiket (persze nem mindenkit) lelkileg megviselt az, hogy ők egy cumisüvegnél többet igényeltek volna.
Számomra a keresztyén hitem azt jelenti: a mindennapokban, azok minden helyzetében, megélni, hogy Gondviselőm van, aki képessé tesz engem mindazon feladatok elvégzésére, amiket rám bíz. Tudtam, hogy Isten első renden most a kisfiunk szolgálatára adott engem, hogy adjam magam annyira, amennyire csak képes vagyok. És boldog vagyok ezért, és szebb feladatom nem is lehetne, és néha eszembe jut: hogy meri rám bízni? De meri, ezek szerint képes vagyok rá.
Így én voltam az egyetlen anyuka a környéken, aki nyíltan megtagadta a tápszeradást. Pedig a lélektana profi volt a tápszer népszerűsítésnek: “Anyuka megtenne valamit a GYERMEKE ÉRDEKÉBEN??? Adjon neki, csak este, egy kis tápszert”- kérte a doktornő. De nem tettem. Interneten, telefonon keresztül kaptam meg (többek között a LLL-től) mindazt a segítséget és bátorítást, amit a védőnőtől és a gyermekorvostól kellett volna.
És mindez még nem volt elég próba: mellgyulladásom lett! 4 napon keresztül cserélte férjem a vizes borogatást rajtam, mert nem akartam gyógyszerrel csillapítani a lázamat. A gyulladt mellemből szoptatva ordítani tudtam volna, és potyogtak a könnyeim a kisfiam fejére. De akkor sem adtam fel. És azt mondtam a védődőnek, hogy “ezt nem engedem. Ezt nem veszi el tőlem senki.” Megküzdöttem a szoptatásért becsülettel: kezdeti nehézségek, mellgyulladás, a kisbabánk elégedett, boldog babának tűnik…, nem hagyom abba! De a kiegyensúlyozott, jókedvű, érdeklődő kicsi babámból nekik csak a súlya volt fontos, s a táblázat kimondta: alultáplált. Ez volt az utolsó csepp a pohárba: kértem egy beutalót a gyermekklinikára vizelet- és vérvizsgálatra, letettem a leletet (miszerint a gyermek egészséges) a védőnő asztalára, és azóta nem jártunk mérésre, csak akkor megyünk vizsgálatra, amikor kötelező.
Úgy érzem, a tények engem igazolnak: féléves korig csak anyatejet adtam, fiam –lassan 2 éves lesz- alig volt megfázva. 4 hónapos kora óta átalussza az éjszakát, 13 hónaposan fejeztük be a szopizást. Soha nem szopta sem az ujját, sem mást nem rágcsált. Nem volt cumija, nem kellett neki pótszer, mert apja és főleg anyja mindig elérhető (volt) számára. Bátor, érdeklődő, vidám kis srác. Persze, nem egy díjbirkózó, sose volt babahája, de a szakember szerint is izmos, jó testfelépítésű. A falubéli nénik szerint pedig “vasgyúró”… Persze, ezek az elmaradott asszonyok nem ismerik a táblázatot…
Én azonban abban a különös kegyelemben részesültem, hogy ismerem Istent, és hálásak vagyunk Neki férjemmel, hogy a szülői feladatra alkalmasnak tart minket, és bízunk Benne, hogy Ő adja majd hozzá folyamatosan az erőt és a bölcsességet, ahogyan mindenkinek, aki Tőle kéri, és Benne bízik. (F.Anna)
