A magyar konyha, minden híresztelés ellenére, egészséges. Legalábbis az a változata, ahogy eleink főztek még 50 évvel ezelőtt is.
Miért vagyunk mégis mi, magyarok, betegebbek, mint sok más nép Európában, miért alacsonyabb a születéskor várható élettartam?
Bernád Ilona néprajzos szerint ennek egyik oka a trianoni sokk, ami hosszú távú depressziót okozott.* A másik fontos tényező az, hogy elhagytuk a hagyományos életmódot, gyógymódokat és táplálkozási formát. Ezen kívül sok gyógyszert eszünk. 100 éve pedig megváltozott a tűzhely is.
Véleménye szerint, a szegény paraszti konyha megfelel a modern táplálkozástudománynak.
– levesek
A magyar parasztasszony minden délben levest is adott az asztalra, melyek vitamin-és folyadékforrások. (Nem is értem, hogy egyes közétkeztetésekben miért szakítottak ezzel a hagyománnyal. Mennyivel jobb a főzelék ugyan abból a zöldségből, mint a leves? )
– kásák
A burgonya előtti időkben és később is, a különféle kásák meghatározó szerepet töltöttek be az étkezésben. Készülhettek árpából, zabból, búzából, kölesből. Amerika felfedezése után a kukoricából készült ételek egyes magyar vidékeken a mindennapok táplálékává váltak: puliszka, málé, stb.
– zöldségek, gyümölcsök
A magyar háziasszony minden nap adott az asztalra valamilyen zöldséget leves, vagy főzelék formájában. A magas fehérjetartalmú bab, borsó, lencse húspótlék is volt. A zöldségféléket többnyire nem főzték túl, inkább „ress” maradt, így is megőrizve a vitamintartalmát, bár ezt bizonyára nem tudták. Sok nyers zöldséget és gyümölcsöt is fogyasztottak. A káposzta torzsáját nem dobták ki, a répát, petrezselymet nem hámozták, csak kaparták, így megmaradt a héj alatti értékes rész. A kertből sóskát, papsajtot ettek, akácvirágot és sok olyan terményt, amelyet mi már nem is ismerünk.
– tartósítás
Hordószám tették el télire a savanyú káposztát, amely az egyik legjobb C-vitamin forrásunk. Uborkát, és más zöldségeket is savanyítottak ráadásul természetes módon, gyári tartósítószerek nélkül.  Aszalták a gombát, szilvát, sárgabarackot, szőlőt.
– méhészkedés
Kevés sót és még kevesebb cukrot használtak. Egy időben nem is volt még répacukor, ételeiket mézzel édesítették. A méz nagyon egészséges, gyakran ajánlott a reformkonyhában is. A népi gyógyászat is előszeretettel alkalmazta.
– olajos magvak
Nassolás helyett a régi korok embere olajos magvakat evett. Gyakran főztek mákos ételeket, melyek a csontritkulás megelőzésében játszanak szerepet. A tökmag a prosztata megbetegedése ellen jó.
– Gyűjtötték a gyógynövényeket erdőn, mezőn. A csipkebogyóból C-vitaminban dús teát készítettek áztatással, de lekvárt is főztek belőle.
– fűszerek
A csípős erős paprika nem hagyományos magyar fűszer, mint tudjuk, Amerikából származik. Nemes változata azonban nagyon egészséges. Szórták is megkent kenyérre csak úgy nyersen.
Régen nem az erős ízek uralkodtak, bár sokkal több fűszert használtak, mint ma: kakukkfüvet, szurokfüvet, tárkonyt, turbolyát, citromfüvet, borsikafüvet, ánizst, köményt, bazsalikomot, lestyánt, zsályát, fokhagymát, vöröshagymát.
– húsfélék
A magyar parasztember 2-3 hízót nevelt egy évben, télen vágta le, és füstöléssel, lesütéssel tette el az év többi részére. A baromfiudvarban még tyúkot, kacsát, libát, pulykát nevelt, de nem evett húst minden nap. Gyakran csak vasárnap került az asztalra. Igaz azonban, hogy szalonnát viszont szinte minden nap fogyasztottak, de ne felejtsük el, hogy ez mangalica szalonna volt, nem pedig a koleszterinben gazdag nyugat-európai sertésfajták. A mangalicát ma a reformkonyha fontos összetevőjének tartják.

Életmód

– szokások, ritmikus élet
– A régi ember a természet ritmusával együtt élt. Sötétedés előtt ellátták az állatokat, és korán lefeküdtek a téli időben. A fonóban vagy a kukoricafosztáskor meséket mondtak, melyek segítettek oldani a napi feszültségeket. A népdalok éneklése is lelket gazdagító, felemelő élményt jelentett. A népi szokások erősítették a közösséget, biztonságot adtak.
-hitélet

A magyar parasztember vallásos volt. Sok-sok népi imádság maradt fenn, a keresztyén gondolkodás át-meg átjárta a napi életüket. Igaz azonban, hogy nagyon sok pogány elem is fennmaradt, és mint babonaság élt tovább. Sok keresztyén ember ezért idegenkedik a néprajztól, a népi hagyományok felélesztésétől. Pedig a Biblia azt tanítja, hogy: „…mindent vizsgáljatok meg: a jót tartsátok meg, a gonosz minden fajtájától tartózkodjatok.” (1.Thessz. 5.21-22)
A vasárnap megszentelése természetesnek számított. Nemcsak templomba mentek, hanem a munkától is tartózkodtak, így pihenték ki a hét fáradalmait és gondolkodásukat a mennyei dolgok felé fordították. A reggeli istentiszteleteken is ott volt a falu apraja, nagyja. A protestáns vidékeken, aki csak tehette, vásárolt Bibliát magának, de a reggeli istentiszteleteken naponta hallhatták Isten Igéjét. Az Ige pedig, ahol hittel párosul, a szeretetben erősít meg bennünket. A magyar nem haragtartó, és a közhiedelemmel ellentétben nem harcias, bár lobbanékony, de hamar megbocsát. „A májnak öröm kell!”- vallják a csángók.
– szoptatás
– Bár Bernád Ilona keveset beszél róla, a fentiek mellett még fontos megemlíteni a szoptatást, melyről bővebben a Szoptatás régen című részben olvashatnak.  A magyar parasztasszonyok sokáig szoptattak, de a múlt század közepétől nálunk is elkezdődött az időre szoptatás, ennek következményeként a szoptatási problémák, majd a tápszerhasználat. Sokan nem is tápszert, hanem tehéntejet adtak. Pedig a magyar ember, mint sok más, keleti nép, nehezen tolerálja a tehéntej fehérjéjét. A tápszerek pedig abból készülnek. Vagy szójából, ami a másik nagy allergén. Így rohamosan megnőtt az allergiás megbetegedések száma, az elhízás, és sok, az előtt ismeretlen lelki betegség is. Az új szoptatási szokások ugyanis nem csak a három órás rendszert jelentették, hanem a testközelség mérséklését, egyenesen tiltását. Szinte kötelező lett a kiságy (lehetőleg másik szobában), a babakocsi, a cumi sírás esetén szoptatás, ringatás, szeretgetés helyett. Mára megfordulni látszik a trend, de még koránt sem általános. Sajnos sok családban „sikk” a tápszer, vagy a gyakori orvoshoz járás, gyógyszer adása. Ahogy ledöntötték a kemencét, mert a szegénységre emlékeztette őket, úgy fordultak el sokan a hagyományos paraszti életmódtól is. Pedig a modern világunkban egyre nagyobb szükségünk van arra, hogy ismerjük meg a gyökereinket, hogy kik vagyunk, és mit érünk, mert e nélkül elveszünk a magabiztos, jó önértékelésű nemzetek között.  Tévedett Vörösmarty a Szózatban, amikor azt írta, hogy „a sírt, hol nemzet süllyed el, népek veszik körül, s az embermilliók szemében gyászkönny ül”. Népek százai eltűntek már, és senki sem siratta meg őket, minket se fog. Megmaradásunk, mint a zsidó népé is az idegen népek tengerében, Isten kezében van. De ahogy nekik sem volt megengedve más népek szokásainak az átvétele, így mi is bölcsen tesszük, ha őrizzük hagyományainkat. Nem vagyunk különbek más népeknél, de különbözőek vagyunk, s ezért hálát adhatunk.
*Bernád Ilona Hagyomány az egészség fenntartója című előadása nyomán. Cserefalva, Erdély 2007. július 12.
Ágostonné Szőcs Anna
www.anyacska.hu
Olvasmányok a gyermekek táplálkozásáról:
http://www.lll.hu/cikkek/hozzataplalas
Könyvajánló:
W. Ungváry Renáta: A kismama babakonyhája Sanoma Budapest Kiadói Zrt.

Balogh Anna pszichológus
Az anyatej: lelki méz?
Csecsemőgondozás a régi magyar falusi életben

Összehasonlító gondolatok – pszichológusszemmel
A paraszti kultúra – szerves kultúra, szoktuk mondani. Mit jelent ez az egyes ember életében? Mit jelent ez az élet kezdetén, az újszülött, a csecsemő, a kicsi gyermek számára? S mit az anyáknak?
Régebben, mikor egy lány eladósorba került, számos élménye, megfigyelése lehetett a terhességről, szülésről, szoptatásról. Testvért, rokongyereket gyakran dajkálhatott, kellett is dajkálnia. Napjainkra a társadalom hagyományos közösségei egyre inkább felbomlanak. Megszakadnak azok a szálak, amelyek mentén az élettapasztalatok tovább adódtak. A mai nukleáris családokban sok lány nő föl úgy, hogy újszülöttet még sose látott, csecsemőt is inkább csak az utcán, babakocsiban tolva. Az urbanizáció és az iparosodás gyökerestől alakította át az emberek életét, legszembetűnőbben a nőkét. A preindusztrális társadalmakban a munka és anyaság egységben maradhatott a nő életében. A modern értelemben vett „dolgozó nő” szerepei azonban elválnak. Régen a társadalmi tudás generációról generációra öröklődött. Ahogy a fiúk megtanulták apáiktól a földműves- vagy iparosmesterséget, úgy a lányok anyjuktól, nénjüktől (a házi munkák mellett) az anyaság „tudományát”.
A mai kismamák csecsemőgondozási szakkönyveket forgatnak, szüléselőkészítő tanfolyamra járnak. Generációk szemléletét, beállítódását határozza meg tehát, hogy milyen tanácsokat, útravaló kapnak a „szakemberektől”, az egészségügyi intézményektől. A századfordulótól kezdve mostanáig Magyarországon megjelent csecsemőgondozási irodalom túlnyomó többsége a „szigorúság” és „következetesség” elvét ajánlja a szülőknek a nevelésben, már rögtön a gyermek világrajöttekor. Újabban azonban van egy másik irányzat is, amely megengedi, sőt tanácsolja, hogy az anya nyugodtan elégítse ki a baba igényeit, s hallgasson a szívére, ösztöneire. A csecsemőgondozásnak ez az „új”, „modern” irányzata valójában az asszonyok évezredes tudását eleveníti és szabadítja föl. Mindezek a dilemmák, jelenségek sűrítetten nyilvánulnak meg egy kiemelt életszakaszban: a szoptatás idején.

Évszázadokkal ezelőtt

Régebbi korokban az emberek jól tudták, hogy az anyatej nem csupán testi táplálékot jelent. A szoptatás természetes, ugyanakkor tiszteletreméltó dolog volt.
Más, jelen idejű, mégis az emberiség múltjára utaló példa szerint: Az Amazonas mentén (mai is) élő kajapo törzsnél „ a szoptatás a terhesség utolsó szakaszát képviseli… .Az elválasztással jön létre az a sorsdöntő pillanat, amikor „megszületik” a gyermek, mint önálló biológiai és társadalmi lény. Ennél fogva sohasem vágják le a csecsszopók haját… .A gyermek hajának levágása jelképezi az elválasztás kezdetekor ennek a biológiai-szexuális folyamatosságnak a megszakadását.”1
A magyar népmesék és népdalok hasonló jelentéseket, szimbólumokat hordoznak, mint az előbb említett – időben, térben igen távoli példák. „Itt a fekete bárán mög is ellött az odvas fába egy fiúgyermeköt ellött. Szoptatta úgy hét esztendeig… . Mikor kigyütt, nem nagyon vastag fát bírt még akkor kiszakajtani. Akkor még hét esztendeig szoptatta… . Itt oszt Juhfijankó a kisujjával a legvastagabb fát kiszakajtotta. Akkor mondta neki az anyja: – Látod, fiam, hogy ölég erős vagy…Mos mán elbúcsúztak egymástól!2
Ezekben a mesékben a szoptatás a fölnevelést, a csodás erejű anyatejtől való elválasztás az anyától való elszakadást is jelenti – de az is kifejeződik, hogy a szoptatással létrejött, az anyatejjel megpecsételt kapcsolat életre szóló. Egy másik mesehős anyatejjel készült pogácsát visz az útra, s testvére ennek az ízéről ismeri fel őt.3 Magyarország egyes vidékein a tejtestvérséget is számon tartották, „még házassági akadálynak is tekintették, a tejtestvérek összetartottak…mintha édes testvérek lettek volna”.4 A menyasszony így búcsúzik a szülői háztól: “Édesanyám édes teje, Keserű a más kenyere, Keserű is, savanyú is, Néha-néha panaszos is.” Egy helyütt (Fericén) a legények berukkolásakor megérintették vagy megcsókolták anyjuk ingét vagy mellbimbóját.5
Ebből a költői világból a mindennapi valóságba kilépve, nézzük meg – Nagy Olga, Kapros Márta, Morvay Judit és mások írásai alapján – mi is történik a babával egy parasztcsaládban. A régi faluban a születés után ” a bába a gyereket megfürösztötte, bepókálta, aztán odatette mellém”. “Ott volt hat hétig…ott aludt mellettem hat hétig… csak azután tettük bölcsőbe.” 6 Legtöbbször rögtön mellre tették a babát, ha “nem is jött tejre” még az anya. “Csak hadd szíjja. Maj kiszíjja addig a csecsit” 7 Ettől kezdve “ha siratott a gyerek, megszoptatták”. A szigorú parasztvilágban nem számított kényeztetésnek, hogy az anya”simogatta… csicsosgatta, csicsijbaba, csucsujbaba”, énekelgetett a kicsinek.8  “Az ölembe nem sírt.” “Legjobb az anyja ölibe”- mondják Maros megyében, s nem azt tartják jónak, hogy ” ma az ágy nevel.” 9   A család is azt tanácsolta: “szoptasd meg, ne ríkasd.” “Add neki oda, gyugd bé a száját, majd elalszik rajta.” Én rendesen szoptattam. Órára nem, mert sok volt a tejem, s a gyermek kérte” – mondja egy havadi asszony.10 Spontán alakult ki a szoptatásnak valamilyen rítusa, erről szól ez a kis mondóka:
“Ha a tej a mellbe megy – Sír otthon a kis gyerek.”11
Amíg a frissen szült mama a gyermekágyban feküdt, a családban lévő többi menyecske segített elvégezni helyette a munkát. A komatálak jóvoltából a szoptatónak legalább az első időben nem volt gondja az ételkészítéssel.
Ha “meggyűlt a mellük” – kis is kőtt, kitakarodott “, vagyis kitisztult. “A csicsgomb levált, fájt nagyon” – meséli egy asszony -,de “csak nem hagytam” – nem mondott le a szoptatásról. “Én mindeniket avval növeltem.” 12 Ha kevés volt az anyatej, számtalan ételt, italt, eljárást próbáltak ki, hogy jobban meginduljon, vagy a ” romlással elvitt” tej visszatérjen. 13 A testi-lelki hatás többnyire nem is maradt el. Ha semmi sem használt, gyakran akadt egy szomszédasszony, aki szólt: “hadd el, mer nekem sok van…, s én megszoptatom.” 14 Az ilyen segítséget munkával viszonozhatták.

Elválasztás régen

Néhány hónap múlva a fiatalasszonyt általában várta a mezei munka. Ha nem kellett túl messzire mennie, legalább délben hazaszaladt szoptatni. Lehet, hogy a még kisebb babával otthonlévő sógornője vagy akár az anyósa szoptatta meg “kölcsönbe” az övét is. Nagyobb családnál előfordult, hogy az após kocsira rakta az apróságokat, s szoptatásra kivitte őket menyeihez a határba. Gyakran az anya egész napra magával vitte csecsemőjét, s akkor szoptatta meg, amikor a munkával épp a közelébe ért. Sokszor az ételre szoktatást, az elválasztás kezdetét is az határozta meg, hogy az anyának milyen rész jutott a családi munkamegosztásból, s volt-e segítsége. Ha már nem bírta cipelni a kisbabát, hamarabb fogták ételre. De reggel, este akkor is lehetőleg megszoptatták. 15 A gyerekek egy része háromnegyed vagy egy éves koráig szinte csak anyatejjel élt. Másutt azt tartották jónak, hogyha már a keresztelőben is “rágnak” egy falatka ételt a babának, hogy “változzék a belső része”. Általában négy-öt hónaposan már megkínálták a kicsit kenyérhajával, tehéntejjel. Főtt ételt akkor kapott, fél éves kora után, “amikor mán kikaparta az anyjának a kezibül”, “mikor mán ordított érte”, “gebedezett az ételért”. 16
A gyerekeket legalább kilenc hónapig, egy évig szoptatták, de inkább jóval tovább, két-három vagy négy esztendőig is. Esetleg kistestvére után, másodikként újra hozzáférhetett az anyja melléhez. 17 Az elválasztással kapcsolatban számos szokás élt. Például tavasszal kell elválasztani, mikor “jönnek a ződ ételek”, vagy ősszel gyümölcséréskor. Nyáron melegben nem jó elválasztani, de a munkák miatt épp ekkor rákényszerülhettek. 18 Az utolsó szoptatásnak megvolt a rítusa. Főtt tojást, krajcárt nyomtak a kicsi kezébe, hogy eztán már azzal éljen. Az anya kifordította az ingét, hogy a gyermek elfelejtse az emlőt. Volt is, hogy magától elhagyta, “nem kellett mán neki”. Máskor pár napra elvitték otthonról, nagymamához, hogy “elfelejtse a csecset”. Ha továbbra is kérte, az anya néha mézes korommal, csípős paprikával kente be magát, vagy szúrós kefét tett a melléhez, hogy elriassza csemetéjét. De a gyermek, ahogy nő, “mindjobban támaszkodik a csicsre”. Egy palóc asszony meséli: “Még én is bekentem korommal, ahogy anyósom mondta. A gyermek meg mondta: mosd meg! Piszkos! Vót annak mán eszi!”19
A havadi asszonyok így beszélnek a szoptatás előnyeiről: “Még ha meghűl is az a gyerek, a csicsmelegtől egykettőre helyrejön.” “Könnyű nevelés… hát ha éccaka is felébredt az a gyerek, sírt, megszoptattam, aludt tovább”. A maiak “nem ragadnak úgy” a szoptatáshoz – mondják. “Csodálkozom nagyon, hogy máma nincs tejük az anyáknak.” “Mi a nyavalyáért nem szoptassák? Azt mondják nem lesz csinos a melly. Ezek a mostani bárcások találták ki.”20
„Miért nincs máma tejük az anyáknak?”

Tényleg, miért “nem szoptassák”? Miért ” nincs máma tejük az anyáknak”?
Megmásíthatatlan biológiai ténynek tűnik, hogy az újszülött, a csecsemő anyatejen nevelkedjék. Ez a “természet rendje”. A civilizált emberiség azonban sosem élt teljesen a “természet rendje” szerint. Mégis évezredeken át az egyes kultúrák találtak valamilyen egyensúlyt a “természetes” és “nem-természetes” között. Ez a kényes egyensúly most fölborulni látszik. “Ökológai válságban” élünk. E válság egy elemének tekinthető az a jelenség is, hogy szerte a világon egyre több csecsemőt táplálnak mesterségesen. Ázsiában, Afrikában (még?) szoptatnak az asszonyok. Nyugat-Európában, Észak-Amerikában sok anya nem akarja szoptatni a gyermekét. Nálunk, Magyarországon pedig arról panaszkodnak a nők, hogy “nem tudnak” szoptatni, “nincs tejük”. Vajon miért?
Orvosok egybehangzó véleménye szerint a primer, biológiai tejhiány nagyon ritka, legföljebb a nők négy-öt százalékát érintheti. 21 Rendkívüli módon megváltozott azonban az újszülöttet és a szülőanyát körülvevő társadalmi környezet és szokásrendszer. A gyerekek a kórházban születnek, s életük első napjait az anyjuktól elszakítva élik át. Hazaérkezve a fiatal anyák általában igyekeznek babájukat szakszerűen ápolni, gondozni. Milyen tanácsokat kaptak ehhez az elmúlt évtizedekben, s kapnak még ma is sokszor?
Tallózva az ismeretterjesztő irodalomban, érdekes kép bontakozik ki előttünk: a szerzők többsége a szülés után legkorábban 12 óra múlva engedné a babát az emlőhöz. Mások azt tanácsolják, hogy egy teljes napot “pihenjen” szoptatás nélkül. Az éppen csak világra jött, kilenc hónapig anyja méhéhez szokott gyermeknek rögtön a külső, a felnőttek által meghatározott ritmushoz kellene alkalmazkodnia: naponta hatszori, három óránkénti szoptatáshoz. Így érvelnek: Az anya is “csak kimerül a gyakori szoptatással” 22, Inkább a fejést ajánlják a mell “tökéletes ” kiürítésére, a tejkiválasztás serkentésére. Hasonló vita van az éjszakai táplálás körül is. Sokan “fölöslegesnek” sőt “kifejezetten károsnak” gondolják az éjjeli szoptatást.23 A sírást ugyanis nem tekintik a kisbaba közlésének, hanem “tüdőgimnasztikának ” tartják, vagy a “túlszoptatást” okolják érte, vagy “túlérzékeny csecsemőkről ” beszélnek, akik “indokolatlanul is panaszkodnak”. 24
Sokan úgy vélik “Szoptatni csak akkor szabad.. midőn itt van az ideje”, különben “a babával nem lehet bírni,. az egész házat terrorizálja”.25 A szülő “legfőbb elve legyen a pontosság”, reggel hatkor ébresztőórával kezdjék a napot, sőt “okosan szerető anya … ne sajnálja… újszülöttjét enyhén meg is pofozni” a soron következő szopás érdekében”26 A rendszeresség megvalósításához ajánlják a mérleg állandó használatát. 1916-ban még értetlenkedtek a mamát, amikor a védőnő a mérést szorgalmazta: “Se nem malac, se nem lúd, hát mit mérjek rajta.”27
Mára már természetesnek tűnik, hogy nem a mell feszüléséből vagy a lucskos pelenkából, hanem a baba szemmel látható gyarapodásából és elégedettségéből derül ki, hogy elég-e a tej. A “modern csecsemőgondozásban mindig a célszerűség az első. “Ne hagyjuk a csecsemőt aludni vagy dudlizni a mellen.”28 Akiket dajkálással, ringatással altatnak el, sohasem alszanak jól.” 29 (Grósz 1914) A cél az, hogy a csecsemő minél hamarabb “kiszopja” az adagját. Az anya büszke lehet, mint egy sportteljesítményre, minél gyorsabban sikerül megszoptatnia. A “jó” baba ugyanis : ” alszik egész napon át, alig tud róla valaki a házban”30 “Azt se tudni, hogy csecsemő van a családban.” 31 “Ne kívánkozzék ölbe, ha meglátja az anyját”. 32 “Tartsa tisztán, lássa el rendszeresen táplálékával… Tovább ne foglalkozzék vele, csak tartsa szemmel.”33
Nagy véleménykülönbségek vannak abban is, mikor kell a csecsemőnek az anyatejen kívül először más táplálékot kapnia. Az orvosok, védőnők sokszor már a kéthetes babának is gyümölcsöt rendelnek, bármilyen jól szopik is. Az első főzelékadagot is korán javasolják, az 1970-es és 80-as években már a második és a harmadik hónap között is, újabban a negyedik hónap körül, legújabban fél éves kortól.
A korai hozzátáplálástól egyenes út vezet a teljes elválasztásig. Van, aki nyolc-kilenc-tíz hónapos kor körül jelöli meg a határt. Mások szerint “hét hónapos korára… az emlőről végleg levétessék”. 34 “Az elválasztást legkésőbb hat-hét hónapos korra fejezzük be. Ezentúl az egészséges csecsemőnek nincs többé szüksége anyatejre.”35 ” Káros, tíz hónapos kor után: rosszul tápláltsághoz vezet .” 36 “Nevelési szempontból is helytelen, ha egy éven felüli gyerek még szopik. Fölösleges elválasztási zavarokhoz vezet.” 37 A tapasztalat azt mutatja, hogy ez a számtalan regula, részletes tanács, pontos előírás, táblázat nemhogy segítené, inkább elbizonytalanítja a mamákat. Az orvos, a védőnő nem bízik az anya kompetenciájában, az anya sem mer hallgatni a saját érzéseire. És egyikük sem tartja a csecsemőt kompetensnek ahhoz, hogy eldöntse például, mikor éhes, s hogy ízlik-e neki a krumplipüré. Mint láttuk, a parasztasszonyok megvárták, amíg a kicsi maga “gebedezik” az ételért – így aztán nemigen lett belőle “rossz evő”.
A mai szülők gyakran keveslik a tradíciókra s a józan ösztönökre való hivatkozást. Ám racionális, tudományos érvekkel is bizonyítható, hogy a hagyományos parasztcsaládban (s épp így a hagyományos cigánycsaládokban vagy a természeti népeknél 38 élő szokások mennyire összhangban vannak a csecsemő testi-lelki igényeivel.
A WHO (az Egészségügyi Világszervezet) – élettani, biokémiai stb. kutatásokon alapuló – jelentése szerint a gyermek testi fejlődését, vitamin- és egyéb szükségletét legalább fél éves koráig tökéletesen biztosítja az anyatej. Pszichológiai megfigyelések és kísérletek sora pedig azt mutatta ki, hogy az élet korai időszakában történtek döntő hatással lehetnek a gyermek személyiségfejlődésére, s az anya-gyermek kapcsolat későbbi kialakulására is. Megfigyelték, hogy ha a mamának a babával módja van a szülés után hamar testközelbe kerülni, időbeli korlátozás nélkül, akkor később is nagyobb az esélyük melegebb, érzelemtelibb kapcsolat kialakítására, sőt, a gyerek intelligenciahányadosa is magasabb lehet. 39
A hagyományos családszerkezet: a nagycsalád intézménye segítette, megkönnyítette, hogy a kisbaba és a mama szimbiózisa, testi-lelki együttélése ( a kilenc hónapnyi terhesség után) ne szakadjon meg hirtelen, durván. Az anya, amennyire teendői engedték, gyermekét a közelében tartotta, s gyakran megszoptatta. S ha nem is ért rá mindig, legtöbbször akadt egy családtag – nagyszülő, testvér vagy dédszülő – aki, ha tehette, megringatta, megdajkálta a kicsit. ” Elvből”, nevelési célzattal nem hagyták sírni a babát, ez föl sem merült.
“Más a falusi, s más a nagyvárosi csecsemő. A nagyvárosi hamarosan beletörődik a gyakran nem is kényszerűség szülte kegyetlenségbe, mely durva kézzel szakítja le az anyai emlőről, s cuclira bünteti. A falusi gyermek piócaként ragad az anyai emlőbe, s onnét csak akkor szakad le, amikor már nemcsak hogy talpra áll, de szaladgál is. Így volt ez az én gyermekkoromban .”- írta Benedek Elek .40

Kedvező változások

Az utóbbi években egyre több orvos, védőnő, s megjelent könyv, biztatja a mamákat a természetes szoptatásra, amelyet nem az óra és a mérleg szabályoz.
A 80-as évektől kezdve a magyarországi statisztikák lassú javulást mutatnak az anyatejes táplálás javára a tápszerek ellenében. A szülészeti osztályok egy részén közös baba-mama szobák nyíltak.
Több helyen a szoptatást támogató, önsegítő anyacsoportok alakultak (például a La Leche Liga keretében: www.lll.hu), ahol a mamák problémáikra közösen keresnek megoldást, s kaphatnak tapasztaltabb édesanyáktól tanácsot. Itt megerősítést, biztatást nyerhetnek azok a nők is, akik – a jelenlegi társadalmi szokásokkal és elvárásokkal ellentétben – nem kívánják egy éves kora előtt elválasztani babájukat, sőt, szívesen szoptatják két-három éves koráig is.
Végezetül álljon is egy palóc altató, amely négy sorában összefoglalja mindazt, ami e témában fontos:
“Itt a cici szopjá szépen
Néked adom lelki mézem
Bele öntöm boldogságom
Magzatomat úgy táplálom “41

Jegyzetek:

1. Terence S. Turner, 1986.
2. Juhfijankó. In: Pingált szobák, 1974.
3. Bors Péter. In Szegény ember okos lánya 1957..
4. Balassa Iván-Ortutay Gyula, 1979.
5. Nagy Olga, 1974.
6. Nagy Olga, 1982.
7. Kapros Márta, 1986.
8. Morvay Judit, 1981.
9. Nagy Olga, 1982.
10. Nagy Olga, 1982, Kapros Márta, 1986, Morvay Judit, 1981.
11. Ethn. 1894. Dr. Versényi György cikke, 113. o.
12. Nagy Olga, 1982.
13. Ethn. 1919. Kiss Lajos cikke, 88. o.
14. Nagy Olga, 1982.
15. Kapros Márta, 1986. Morvay Judit, 1981. Kiss Lajos, 1981.

16. Nagy Olga, 1982, Kapros Márta, 1986, Jung Károly, 1978.
17. Nagy Olga, 1982. Kapros Márta, 1986. Morvai Judit, 1981. Kiss Lajos, 1981, Jung Károly, 1978.
18. Kapros Márta, 1986. Ethn. 1899. Richter M. István cikke, 390. o.
19. Nagy Olga, 1982. Kapros Márta, 1986., Ethn. 1894. Dr. Versényi György cikke, 113. o.
20. Nagy Olga, 1982.
21. Molnár Miklós, 1980.
22. Berend Miklós, 1918.
23. Dobszay László, 1978., Zoltán Zsófia, 1982.
24. Báthory Nándorné, 1916., Kovácsics Sándor, 1916. Neubauer György, 1960.
25. Grósz Gyula, 1914.
26. Dénes Schachter, 1933.
27. Báthory Nándorné, 1916.
28. Molnár Miklós, 1988.
29. Grósz Gyula, 1914.
30. Berend Miklós, 1918.
31. Bielek-Waltner, 1944.
32. László Magda-Pikler Emmi, 1975.
33. Preisich Kornél, 1904.
34. Preisich Kornél, 1904.
35. Szendei Ádám, 1977.
36. Vekley László, 1984.
37. László Magda-Pikler Emmi, 1975.
38. Erdős Kamill, 1957., Diósi Ágnes, 1988. Margaret Mead, 1970. Bronislaw Malinowski, 1972. Terence S. Turner,
1986. Róheim Géza, 1984.
39. Ranschburg Jenő, 1984.
40. Benedek Elek, 1993.
41. Enthnographia 1891. márc.-ápr. 99. o. (Pintér Sándor cikke)
IRODALOM
Ádám Borbála: Újszülöttről – új szülőknek. Budapest, 1988.
Arany László: Fehérlófia, Budapest, 1988.
Balassa Iván – Ortutay Gyula: Magyar néprajz. Budapest, 1979.
Báthory Nándorné: Anyák köre (O. Kath. Nővédő Egyesület Budapest, 1916)
Berend Miklós: A szoptatás. Budapest, 1918.
Benedek Elek: Édes anyaföldem! I. k. Budapest, 1918.
Bielek – Waltner: A csecsemő helyes táplálása és gondozása. 1944.
Bors Péter In: Szegény ember okos lánya. Budapest, 1957.
Dénes-Schachter: A ma gyermeke. 1933.
Diósi Ágnes: Cigányút. Budapest, 1988.
Dobszay László: A csecsemő helyes táplálása. Budapest, 1978.
Erdélyi Zsuzsanna: Hegyet hágék, lőtöt lépék. Budapest,. 1976.
Erdős Kamill: Terhesség, szülés, gyermekágy, szoptatás a magyarországi cigányoknál.
Néprajzi Közlemények 1957. 3-4sz.
Grósz Gyula: Gyermekegészségtan. Budapest, 1914.
Jankovics Marcell: Életfák. In. “Hármascsatorna” MTV 1. 1988. XII. 17.
Juhfijankó  In. Pingált szobák. Borbély Mihály meséi. Újvidék, 1974.
Jung Károly: Az emberélet fordulói. Újvidék, 1978.
Kapros Márta: A születés szokásai és hiedelmei az Ipoly mentén. Debrecen, 1986.
Kiss Lajos: A szegély emberek élete II. Budapest, 1981.
Kovácsics Sándor: Az anya és csecsemővédelemről. Pápa, 1916.
László Magda – Pikler Emmi: Anyák könyve. Budapest, 1975.
Malinowski, Bronislaw: Baloma. Budapest, 1972
Mead, Margaret: Férfi és nő. Budapest, 1970.
Molnár Miklós és munkatársai: A szoptatási készség hiányának okairól. Orvosi Hetilap 1980. XII.
Morvay Judit: Asszonyok a nagycsaládban. Budapest., 1981.
Nagy Olga: Hősök, csalókák, ördögök. Bukarest, 1974.
A csecsemőgondozás hagyományai. Korunk Évkönyv 1982.
Neubauer György: Amíg az ember megszületik… Budapest, 1960.
Preisich Kornél: A gyermek gondozása. Budapest, 1904.
Ranschburg Jenő: Szeretet Erkölcs Autonómia. Budapest, 1984-
Róheim Géza: Primitív kultúrák pszichoanalítikus vizsgálata. Budapest, 1984.
Szendei Ádám: Orvos a családban. Budapest, 1977.
Turner, Terence S.: Beszédes bőr. In: Nemcsak munkával és az ember. (Szerk. Cherfas-Lewin) Budapest, 1986.
Velkey László: Gyermekeink gondozása, nevelése. Budapest, 1984.
Volly István: Karácsonyi és Mária-énekek. Budapest, 1982.