A férjemmel immár 14 éve házasodtunk össze, három gyermekünk van, s két-három évvel ezelőtt ott tartottunk, hogy el kell válnunk, mert azt a helyzetet már egyikünk sem bírta.
Igazából nem tudtuk mi a probléma, egyszerűen nem működött a kommunikáció. Így utólag úgy látom, hogy egyrészt éretlen volt a személyiségem, érzelmileg nem tudtam leválni az édesanyámtól, s a kommunikáció terén is volt mit tanulnom.
Természetesen abban a helyzetben, amikor még nem láttam a fától az erdőt, nagyon elkeseredtem, még az öngyilkosság gondolata is megfordult a fejemben, annyira reménytelennek és változtathatatlannak hittem a helyzetemet.
Emlékszem arra a pillanatra, amikor sírva ültem az ágyon, s édesanyám azzal vígasztalt, hogy ha elválok, akkor ő mellettem fog állni. Ekkor született meg bennem az a gondolat, hogy ennél még a férjem is jobb, s hogy nem tehetem meg ezt a három gyermekkel. Fontos tudni, hogy az én szüleim is elváltak olyan hamar, hogy az édesapámra csak a látogatásokból emlékszem, s a hiánya még ma is ott él bennem. Sok problémám ehhez a helyzethez vezethető vissza. Hiánya, a család hiánya máig ott él bennem.
Így hát nemet mondtam a válásra, de mivel más megoldásom nem volt, a Jóistenhez imádkoztam. Nagyon meg is lepődtem, s csodának éltem meg, amikor egy könyv által szembesített a legfőbb problémámmal. Gary Chapman: Maradjunk együtt! című könyvét vettem meg a férjemnek 2007. karácsonyára. Mikor beleolvastam, „A szexuálisan bántalmazott házastárs” című fejezetbe, mintha egy hályog hullt volna le a szememről. Ekkor jutott eszembe 23 év múltán, hogy engem 14 évesen zaklatott a nevelőapám. A feldolgozatlan trauma hatására olyan tudatalatti erők munkáltak bennem, melyek gyakorlatilag alkalmatlanná tettek a bensőséges, intim házastársi kapcsolat kialakítására. Most már tudom, hogy a veszekedésekkel az intim kapcsolatot akartam hárítani, tagadni.
A fájdalommal párhuzamosan nagy megkönnyebbülést is éreztem, hogy közvetlenül mégsem én vagyok a hibás, s hogy talán lesz kiút e problémából.
Nagyon sokfelé kerestem megoldást: voltam pszichiáternél, könyvtárnyi irodalmat olvastam a témában, önsegítő könyveket bújtam, s még jelenleg is benne vagyok az Anonim Felnőtt Gyermekek 12 lépéses önsegítő csoportjában, melyben a múltamat, önmagamat Isten gondviselésére bíztam, s ezzel az elengedéssel tudok most már érett személyiségként jelen lenni önmagam, a férjem, s gyermekeim számára.
Ma már köszönetet tudok mondani Istennek, s rá tudom bízni, hogy miért történhetett meg velem az, ami megtörtént. Ő biztosan tudja, hogy miért volt rá szükség.
Talán azért, hogy e megtapasztalások által őszintén, hitelesen tanúságot tudjak tenni a hitről, s a Jóisten gyógyító hatalmáról, ezáltal reményt adva más pároknak, akik jelenleg a reménytelenség tengerében elveszni látszanak.
Talán azért, hogy elkötelezetten tanúságot tegyek a házasságról, s másokat is segítsek ezen az úton. Ennek érdekében a tavasszal elvégeztem egy házassági tanácsadói képzést.
Talán azért is engedte meg ezt a fájdalmat a Jóisten, hogy lássam, megértsem és felhívjam a figyelmet, milyen meghatározó a gyermekek számára az egészségesen működő család, s milyen nagy károkat tud tenni ennek a hiánya.
Ha másért nem is, legalább gyermekeinkért, a jövő generációért tartsunk ki a házasságban, és mindent kövessünk el egy jó és egészséges házasság kialakításáért és fenntartásáért.
Nem lehetetlen! S a lehetetlenből is van kiút! Ezt én már bizonyítottam és bizton állítom. Azt azonban nem állítom, hogy könnyen megy, s nem kell energiát belefektetni. De mi is a boldogság Dr. Bagdy Emőke szerint? “A boldogság a megdolgozott lehetőségek útja.”

Köszönettel tartozom gyermekeimnek és férjemnek, aki a reménytelenségben is kitartott mellettem, támogatott a gyógyulásban, s ma már boldog házasságban élhetünk.

www.anyacska.hu
Ágostonné Szőcs Anna